Egy kedves barátom, Kóczán Andris hívta fel a figyelmem egy nagyon izgalmas írásra a Buenos Aires-i milongákról. A szerző, Kovács Nóra magyar tangótáncos és ami a legfontosabb: kulturális antropológus. Az esszé a „Kultúrák között: hommage à Boglár Lajos” című könyvben jelent meg.
Nóra hosszú éveket töltött el a Buenos Aires-i milongákon! Írása végtelenül lebilincselő, egy számunkra kevésbé ismert világot idéz meg. Számos olyan milongueroval, táncossal táncolt, akik aktívak volt a a tangó aranykorában, amikor is ezrek ropták Juan d’Arienzo élő zenéjére.
Nórát ráadásul ismerem, többször is táncoltam vele a budapesti milongákon. Tangós ölelése engem a Buenos Airesben töltött időre emlékeztet. Fogalmam sem volt, hogy ilyen remekművet alkotott. Fogadjátok szeretettel Nóra 2005-ben (!) publikált írását.
Kovács Nóra
Szavak nélkül: A milonga kommunikációs rendszeréről, azaz hogyan szerezhetünk táncpartnert Buenos Airesben
Amíg bírom, visszatartom lélegzetem, aztán a zöldnél a megtorpant autófolyamon átküzdöm magam, félvakon a délutáni verőfénytől, be a szűk mellékutcába. A bejárat mellett trónoló pénztárosnő pillantása kísér be a kávéház dohos, macskaszagú félhomályába. A hátamon érzem a nő tekintetét, amelyet aztán a földszinti főúré keresztez egy pillanatra. Fel balra a lift mögötti lépcsőn, a szív a torokban dobog, egyszerre csapnak meg a felső szint bejáratánál égetett keleti füstölő és a felvezető lépcsőfokokkal tangóvá tömörülő zenefoszlányok. Jegyet váltok. Parfümök vegyülnek, ahogy a jegyszedőnő csókkal üdvözöl. Évek óta rendszeres vendég vagyok itt. Ma korán jöttem. A tánctér szélén haladok, huszonöt lépés a bejárattól a hátsó asztalokig, balra még tizenkettő szokott asztalomig a fal mellett, a bejárattal átlósan szemben. Látszólagos nyugalommal haladok, felmérem a terepet. Ha táncosok úsznak elém, várok, ha méteres távolságon belül üldögélő ismerős mellett vezet el az utam, üdvözöljük egymást. Asztalom stratégiai hely. Mindenkit látok, mindenki lát. Szokott asztaltársaim, Adriana, Mimí, és a Negra még nem érkeztek meg. Szemügyre veszem a táncolókat, közben folyamatosan pásztázom a termet keresztül-kasul átszelő pillantásokat, amelyekből mindenkinek kijut. A teremben mindannyian készítjük a táncrendünket. Cipőt váltok.
*
Boglár Lajos tiszteletére az argentin tangóról szeretnék írni, holott „papíron” korábban nem foglalkoztam a tangó kutatásával. Két okból teszem ezt. Boglár Lajos indítása nélkül valószínűleg nem kötöttem volna ki Dél-Amerikában, helyi formájában a tangóval sem találkoztam volna. Ez a műfaj megérintett, átjárt, megismerésében megkérdőjelezhetetlen és lankadatlan késztetés vezérelt. Ugyanakkor az argentin tangó egyszerre nyújtott fizikai és egyben metafizikai, érzelmi és intellektuális élményt, és a lét szépségének alapvető megtapasztalásához vezetett, számomra korábban ismeretlen és elképzelhetetlen módon. A legfontosabb elemi felismerés a tangó hídjellegéből fakadt: az argentin tangó három perces zeneszámok idejére szavak nélkül, e tánc improvizatív nyelvén keresztül kapcsol össze két embert – férfit és nőt – rendkívül intenzíven és különlegesen bensőségesen.
Kérdés, nyolc év személyes élményeinek, tapasztalatainak felemlegetésén, a lelkesedésen túl mit tudok, mit tudhatnék mondani az argentin tangóról – kulturális antropológusként? Az argentin tangó komplex kultúrtörténeti jelenség, terjedelmes, bár szemelvényes történeti irodalommal, megőrzésére, ápolására az utóbbi másfél évtizedben kialakított intézményekkel. [1] Számomra (bár ezzel nem minden argentin értene egyet) a tangó Buenos Aires és a Rio de la Plata vidékének eredeti, módfelett invenciózus kulturális produktuma, amely a huszadik század első felére a zene, a mozgás, a szöveg, és a társas közeg szintjén integrálta a többségükben európai bevándorlókból és leszármazottaikból kialakult argentin urbánus társadalmat. Az argentin társadalomtörténet, az urbanizáció, a bevándorlók kultúráinak, ezek egymásra hatásának vizsgálata akár csak a tangó kultúrája és társadalmi beágyazottsága konkrét vonatkozásainak esetében is szerteágazóak, e kérdésekről azonban itt nem esik szó.
Vajon mi lehet az az apró részlet, momentum, amely itt és most elmesélhető, megmutatható? Ráadásul miként megragadhatóak és közvetíthetőek azok az élmények és tapasztalatok, amelyeket alapvetően nem szöveges úton sajátítunk el, és amelyekről ritkán beszélünk? E műfajilag vállaltan nem homogén írásban megpróbálok egy kisebb, könnyebben megragadható részt bemutatni ebből a komplex társadalmi és kulturális jelenségegyüttesről, a Rio de la Plata folyóvidékén kialakult tangókultúráról, amely felé eredetileg nem a tudományos vizsgálódás szándékával közelítettem. [2] Amit legszívesebben elmondanék a tangóról a tánc tangón keresztül megélt alapvető emberi tapasztalatának gyönyörűségéről, a fizikai és egyben metafizikai élményről, a határtalan izgalom és a legátéltebb harmónia katartikus elegyéről, s megannyi másról, az szavakkal mintha csak töredékesen lenne megragadható. Ez egyfelől érthető, hiszen a tangó nem verbális műfaj.[3] Mit kezdett, mit kezdhet az antropológia a tánc jelenségével?
Tim Ingold antropológiai enciklopédiájának kultúráról szóló bevezető fejezetében fontosnak vélte megjegyezni, hogy „bizonyos témakörök, például a mágia, a mítosz, a vallási szimbolizmus irodalma igen gazdag tanulmányokban, míg más, a kulturális tapasztalat szempontjából legalább annyira fontos területekről készült tanulmányok szinte alig találhatók. (…) A zene és a tánc minden emberi társadalomban megtalálható, és ilyen vagy olyan módon az emberi tevékenységek gyakorlatilag minden főbb területéhez kapcsolódnak, mégis, e területek az antropológiai érdeklődés peremén rekedtek.” [4] Bár jelzi, hogy e probléma összetettebb, Ingold három okkal magyarázza, hogy az antropológia miért hanyagolta el a művészeti ágak kutatását. Az első röviden ahhoz kapcsolódik, hogy az antropológia kezdetben a távoli kultúrákat a nyugati kultúrák egzotikus ellenpontjaiként jelenítette meg, szembeállítva a nyugati technológiát a mágiával, a nyugati tudományos ismereteket idegen kultúrák vallási hiedelmeivel, az építészetet a szimbolikus struktúrákkal, az előadóművészeti ágakat a rítusokkal, az irodalmat a mítoszokkal stb. Másodszor, az antropológia által elhanyagolt területeket már korábban „lefoglalták” más diszciplínák, az építészettudomány, az irodalomtudomány, a művészettörténet, a népzenekutatás, amelyek alapfeltételezései gyakran nem voltak összeegyeztethetők az antropológiai vizsgálódás relativista előfeltevéseivel. A harmadik, és a tangó, mint tánc vizsgálatának problémájához leginkább kapcsolódó ok a mai antropológia egyik alapvető definíciós meghatározottságához, történetesen a kulturális jelentéseket alapvetően hordozónak tekintett nyelvhez kapcsolódik: ahhoz, hogy megértsük egy adott kultúra világát, elengedhetetlenül ismernünk kell a kultúra nyelvét. Nagyon fontos az is, hogy a külső olvasó számra hozzáférhetővé kell tudnunk tenni a vizsgálódás során szerzett tapasztalatokat, így az antropológus feladata alapvetően a fordítóéhoz hasonlítható. E definíciós kérdés a figyelmet elsősorban a nyelvileg megragadható kulturális tudásterületek felé irányította. Ugyanakkor saját tapasztalatból tudjuk, hogy a mindennapi életben hasznosított tudás jelentős része ellenáll annak, hogy a nyelv segítségével megragadjuk, mi több, az erre tett kísérletek gyökeresen átalakítják ezen ismertek jellegét. Ez áll a zene és a tánc területeire is.[5]
Mindezek mellett persze visszanyúlhatok itt a szokásos módszerhez, a szó legszorosabb értelmében vett résztvevő megfigyeléssel kiegészített interjúkhoz, szituációs elemzésekhez. A témát is leszűkíthetem arra a viselkedési szabály- és normarendszerre, amelyre ismerői és használó ritkán és töredékesen reflektálnak szövegesen, és amelynek elsajátítása egyet jelent a Buenos Airesben tangót táncolók milongai szocializációjával.
Hogy mégis egy kicsit tágabb környezetben lássuk e jelenséget, érdemes megjegyezni, hogy az argentin tangó legújabbkori rohamos térhódítása Argentínán kívül jellegzetes globalizációs jelenség és külön kutatás tárgya kellene legyen. A kilencvenes évek eleje óta Nyugat-Európa és Észak-Amerika nagyvárosaiban argentin tangó klubok és iskolák százai nyíltak. Az Argentína felé irányuló turizmus egyik legfőbb serkentője az eleven és széleskörű tangókultúra, amelyben oly szívesen merítkeznek meg a tangóval Argentínán kívül ismerkedők. Becslések szerint az ezredfordulóra már többen járták a tangót külföldön, mint a Rio de la Plata vidékén. Az argentin tangó önálló útra indult a világba, folyamatosan újrateremtve, megújítva és továbbformálva nemcsak a tánc mozgáskultúráját, hanem az azt övező viselkedési formákat és kulturális kódrendszert is. Itt és most csak a Buenos Airesben megfigyeltekről esik szó.
A milongában érvényes viselkedési szabályrendszer megismerése és elsajátítása, lehetőségeinek letapogatása és feltérképezése a tangótánctudás megszerzéséhez és elmélyítéséhez hasonlóan hosszú folyamat. A tangót rendszeresen táncolók Buenos Airesben legalább heti három, de inkább több alkalommal járnak milongába, amelyekből több tucat található szerte a városban. Akadnak köztük déltájban, délután, kora este és éjszaka működő klubok, vannak, amelyek az idősebb korosztályra, a középkorúakra, illetve a fiatalabbak tangóigényének kielégítésére specializálódtak. Egyes milongákról köztudott, hogy inkább párok látogatják, más helyeket kifejezetten az egyedül járó nők és férfiak preferálnak. Bár egyes számban használtam a szabályrendszer kifejezést, ennek egyes elemei eltérő érvénnyel jelenhetnek meg különféle klubokban, milongákban.
A Buenos Aires-i milongákban töltött évek megfigyelései és személyes tapasztalatai, valamint a tangó szerelmeseivel és a tangóélet szereplőivel folytatott beszélgetések a táncpartnerszerzés számos szabályszerűségét és normáját körvonalazták. Ezek általam megismert teljességének részletes bemutatására itt nincs mód, de szeretném érzékeltetni, milyen kifinomult és részletesen kidolgozott szisztéma jellemzi e kulturális közeget.
A közös táncblokk, azaz az együtt táncolt négy, ritkábban öt, egyenként nem több mint háromperces tangószám a partnerek közötti kölcsönös, nonverbális megállapodás nyomán jön létre. Az erről folytatott egyezkedés alatt a partnerek egymástól meglehetős távolságban helyezkednek el, a nők többnyire asztaluknál ülnek, a férfiak vagy asztaluk mellett ülnek, vagy stratégiailag fontos helyen, a bárpultnál vagy a terem jó kilátást nyújtó pontjain állnak. A megállapodás zárómozzanataként mindkét fél gyors és határozott – bár a külső szemlélő számára szinte észrevehetetlen – jelzéssel, többnyire gyors bólintással, esetleg szapora bólogatással nyugtázza az egyezséget.
Az egyezkedés alapvető eszközei a „cabeceo”, azaz fejbiccentés, és a „guiño”, azaz kacsintás. Ezek mellett ugyancsak nagyon fontos szerepet játszik a potenciális táncpartnerek közötti szemkontaktus létrejötte: a milongák tapasztalt látogatói a táncok alatt és a táncblokkok szüneteiben többnyire csak azokkal létesítenek szemkontaktust, akiket lehetséges táncpartnernek tekintenek. Akivel nem óhajtanak táncolni, kerülik a pillantását. Ahogyan a férfiak a jelenlévő nők, a nők pedig a férfiak tekintetét keresik, gyakran előfordul, hogy olyan személy rájuk szegeződő pillantásával találkoznak, akivel nem szeretnének táncolni. Ezekben a helyzetekben az elutasítást úgy jelzik, hogy villámgyorsan elkapják a tekintetüket az övékét kutató pillantásról, esetleg látványosan egy másik potenciális táncpartnerrel igyekeznek szemkontaktust létesíteni.
A testbeszéd más megnyilvánulásai sem véletlenszerűek a milonga közegében: nagyon jelentőségteljes, hogy a két táncblokkot elválasztó szünetben milyen irányba fordul az arc és a felsőtest, hogy mikor merül a pillantás a kávéscsészébe vagy a borospohárba, hogy mikor szorul a tánccipő sürgős igazításra. A táncklubban töltött órák alatt a jelenlévők folyamatosan pásztázzák egymás arcát, és arra törekednek, hogy a számukra vonzó táncpartnerekkel pillantásaik keresztezzék egymást. A szemüveges tangósokat például a szoros tartásban folytatott tánc alatt zavarja szemüvegük, ezért a tánc alatt többnyire leveszik, ugyanakkor szemüvegük elengedhetetlenül szükséges ahhoz, hogy bekapcsolódhassanak a táncpartnerszerzésbe. A szemüvegek mozgása jól jelzi a szemkontaktus jelentőségét. A milongák egyes idősebb, tapasztalt személyiségeinek véleménye szerint, ha egy férfi odamegy egy nő asztalához vagy ülőhelyéhez, hogy fölkérje táncolni, a fölkérést e kell utasítani, ugyanis aki nem jártas a nonverbális szisztéma használatában, feltehetően táncolni sem tud kellőképpen. Az egyik idősebb tangómesternő által az elutasításra kérdésem nyomán javasolt formula így hangzik: „Disculpe, ya tengo otro compromiso.” Ennek hozzávetőleges magyar fordítása: „Elnézést, már elígérkeztem.” A közvetlen felkérésre adott elutasító válasszal a nő egyben annak kockázatát is vállalja, hogy az illető férfi többet soha nem próbál vele táncolni. Egy férfi és egy nő egyhuzamban általában egy blokkot – négy-öt számot – táncol együtt, a blokk végén a férfi visszakíséri a nőt az asztalához. A kimondatlan elvárások úgy kívánják meg, hogy hagyjanak egy vagy több blokknyi szünetet, amikor mással táncolnak, vagy pihennek, és csak ezután folytatják együtt a táncot. A milongában tilalmas egy tangószám közben abbahagyni a táncot, és normaszegésnek minősül az is, ha egy blokk közben hagyja ott egyik táncpartner a másikat. Ennek következménye hasonló a közvetlen felkérés elutasításának következményéhez.
Számos tényező befolyásolhatja, hogy egy adott személy egy adott estén kit tekint vonzó táncpartnernek, kivel törekszik táncolni. Megfigyeléseim határozottan azt mutatták, hogy a táncpartnerválasztás szempontjai a Buenos Aires-i milongákban többnyire nem esnek egybe a potenciális szexuális partner kiválasztásának szempontjaival, azaz a milonga résztvevő többségükben alapvetően nem a milongán kívüli világban érvényes szempontok szerint döntenek. Általános tapasztalat emellett, hogy a milongában résztvevők túlnyomó többsége arra törekszik, hogy „fölfelé táncoljon”, azaz olyan táncpartnereket igyekszik kiválasztani, akik tánctudása legalábbis eléri, de inkább meghaladja az övét. Részleges kivételt képeznek e szabályok alól a külföldi tangóturisták, akik eleinte nem ismerik e szabályokat, és akikkel szemben az argentinok sem feltétlenül érvényesítik következetesen ezeket.
* 1 A milonga szó az argentin tangó világában egyszerre jelöli a tánc egy ritmikai változatát, valamint azokat a klubokat, ahol tangót táncolnak. A címben utóbbi jelentésében szerepel.
1 Pl. Academia Nacional del Tango, Academia Porteña del Lunfardo.
2 Az írásban ebben a pillanatban is a saját táncélmény talaján tenyésző lelkesedés hajt, segítséget pedig ehhez a munkához az ismeretlen helyzetekben, közegekben már már életformaszerűen alkalmazott kulturális antropológiai kutatási módszer, a résztvevő megfigyelés nyújtott. A milongákban, azaz Buenos Aires-i tangóklubokban négy éven keresztül folytatott szemlélődés egy Argentínában végzett migrációs kutatás, valamint egy Argentínában töltött időszak mellékterméke volt.
3 A tangók jó részének persze van szövege, bár az argentínai táncklubokban főként az instrumentális – legfeljebb egy versszakot tartalmazó – változatok hallhatók. Itt azonban nem lesz szó sem a tangó zenei formájáról, sem a tangószövegekről, sem a lépésekről vagy a tánc szerkezetéről, sem a Buenos Airesben tangót táncolók szociális vagy kulturális mutatóiról.
4 Time Ingold 2002: Introduction to Culture. In: Tim Ingold (ed.): Comanion encyclopedia of anthropology. Routledge, London. 330331.
5 Vö. uo. 331.