Úton Buenos Airesbe (fotó: Libby L. Ibolya)
Az első zarándokút Buenos Airesbe mindig mágikus. Az első lépések egy helyi milongán, az első szemezés, az első ölelés, ahogyan életünk más „első dolgai” is mindig izgalmasak, legyenek azok jó vagy akár rossz élmények.
Örömmel jelentem, aki még nem tudná, Péterfalvi Tamás és Libby L. Ibolya egy kis csapattal Buenos Airesben van! Tangótáncosként ez az első útjuk a tangó Mekkájába. Ibolyát könnyű nyomon követni, ő a szerzője „A 28 nap Buenos Airesben” fb. oldalnak! Tamás már nehezebb eset, mert ő a profil oldalára publikál, és sokan vagytok, aki nem ismeritek, nem vagytok az ismerősei ezért fogalmatok sincs az írásairól.
Pedig Tamás annyira fenomenálisan ír tangós élményeiről, hogy azt érdemes lenne kiadatni könyv vagy valamilyen tangós jegyzet formájában. Már akkor tudtam róla, hogy tehetséges, amikor írt egy remek cikket arról, hogy „Ki volt Carlos di Sarli és miért viselt mindig sötét szemüveget?”
Itt van számotokra kedvcsinálónak Tamás két első Buenos Aires-i facebookos bejegyzése. Szövegesen a szerző engedélyével, a többi bejegyzését pedig megtaláljátok Tamás fb. profiloldalán:
UPDATE: azóta már van facebook oldal:
www.facebook.com/tamasmilongabrava
Higgadt káosz – első napok Buenos Airesben
fotó: Ibolya L. Libby
Lakóhelyünk az Ecuador és a Paraguay utca sarkán található, itt ülök egy tetőteraszon zöld növények, száradó lepedők, egy emeletes ház, kék ég és felhők társaságában. Mint minden ismeretlen helynél, itt is mindig az a kérdés, hol vagyok, mihez hasonlít ez. Hol Párizs, hol Belgrád, hol Pesterzsébet, hol Keszthely jut eszembe – a növényzet, a levegő illata mindenképp valamilyen nyaralást idéz. Ami a legmeghatározóbb első élmény, hogy nyüzsgés van, élet, és az élet kaland, akár az utcán kell átkelni három (egy elfelejtett, egy régi és egy új) útépítés között, akár feltölthető Bkv-kártyát kell venni, ami hol van, hol szokott lenni, de nincs, mindenhol más áron árulják (vagy árulnák, ha lenne), illetve van, ahol jár hozzá színes tok (zöldből többféle) tíz pesóért. A rendszer az összevisszaság, és ami szép az egészben, hogy mindebben csodálatos emberek hihetetlen nyugalommal és kedvességgel élnek, válaszolnak a kérdésekre, nyugtázzák, hogy a kérdésedre van vagy nincs megoldás, a szerelő jönni fog, ma vagy holnap, mindenre mindenki válaszol nagyon pontosan és szépen mondott argentin mondatokban, szóval káosz van, és mindebben nagyon nyugodt emberek élnek, elismerve, hogy ez van.
Voltunk tangózni, egy kicsi tradicionális milongán, és jártunk az egyik nagy tangóiskolában, a DNI-ben. Az iskola egy pici emeletes épület sok zölddel és színessel, kicsit mint otthon a Casa de la Música a Vas utcában, csak nem áll a tükör előtt Bicsár János este kilenckor tíz másik fanatikussal, helyette fiatal, tündérien pontos argentinok találhatóak. Jó a zene és kicsi helyen használható mozdulatokat tanítanak, funkcionális, kényelmes táncot, ami pontosan illeszkedik ahhoz, amit a milongán láttunk – mindenki közeli ölelésben táncol, soha, még a legnagyobb zsúfoltságban sem ütköznek össze a párok, és ha az európaiak és az öreg argentinok is a tánctéren vannak, akkor, bár az európaiak formára letáncolják az argentinokat, a szemeket a rutinos rókák vonzzák, akik valószínűleg már akkor is itt táncoltak, amikor én még a fikcionális csattogó lepkét húztam magam mögött a csepeli óvodában. Persze ez az első milonga, és biztos látunk még fiatal argentin szalontangóstól kezdve nuevós tornacipős varázslókat, de az első benyomás jó, a milongaszervező odajön, mondja útitársnőimre utalva, hogy szemezzenek nyugodtan a férfiakkal, amikor legközelebb felnézek, már mind táncolnak. Bailás muy raro pero lindo, furcsán de nagyon csinosan táncolsz, mondja egy argentin hölgy, és még kapok néhány bókot, ami igen jól esik. Nézem a táncokat és az jut eszembe, kicsit úgy vagyunk mi ezzel a tangóval, mint Márai a polgársággal, hogy mi nagyon akarunk tangózni/polgárok lenni, a nyugatiak/argentinok meg csak úgy polgárok/tangóznak, ez tényleg nem versenyszám, kikapcsolódni jönnek a milongára és néhányan nagyon tudnak táncolni, csak az meg az én szememnek nagyon furcsa, muy raro, de szép.
Közben ülök itt, a nap lemenőben (otthon este tíz lehet), hallok buszokat (rengeteg busz van, de tényleg, mind megy valahová sok emberrel), dudálást, de nem az a nagyvárosi nyüzsgés, talán az alacsony épületek miatt, hanem inkább mint egy nagyra nőtt külváros, egy autómosó és egy eklektikus zsalugáteres palota egymás mellett, mellette egy élhetetlen nyolcemeletes és egy félbehagyott építkezés.
A tüntetést kell még elmesélnem, nőnap alkalmával a forradalmi baloldal hangulatát idéző tömeg che guevarás zászlókkal, dobokkal és megafonokkal a Plaza de Mayóra vonult a dolgozó nők jogaiért tüntetve, mindenki fiatal és lelkes, ezrével mennek különféle zászlókkal a dobok utcahossz elhangzanak és így ritmusuk összehangolódik, diákok, aktivisták, megyünk a tömeggel, elhihető, hogy itt valahogy más tempóban és hangnemben zajlik a politika, hogy itt mindenféle ideológiák alatt puccsok és zavargások alakították az életet, estámos en la calle, az utcán vagyunk, ez a visszatérő kezdőmondata a rigmusoknak, és ezután jön, hogy miért, és ez az utcán vagyunk nekem nagyon dél-amerikai, és az meg nagyon argentin, hogy a diktatúra alatt is hallatták a hangjukat a Plaza de Mayo anyái, akik az eltűnt emberek miatt tüntettek. A vezetett, alárendelt nő a tangóban, persze.
Közben egyre sötétebb lesz, nem tudom, mik mennek az utcán, volt tegnap egy benzinkút csupa kukásautóval a milonga mellett, halkan brummog a város, alig látok. Nemsokára indulunk táncolni.
A varázslat órája
Esta es la hora de la magia, ez a varázslat órája, mutatja az argentin úr csuklóját a tánctér felé emelve hajnali négykor, nézem a számlapot, mögötte talán hat párt látok homályos kontúrokkal, a boszorkányok ideje, talán úgy mondanánk nálunk, amikor az este reggelbe vált és a legerősebbek a bűbájok, még nincs vége a táncnak, még szól a zene, de már csend van, nem tömeg, hanem párok, hallani a cipők suhanását és úgy képzelem, a lélegzetvételt is, már nem akar senki semmit letáncolni vagy bebizonyítani, a legszebb, igazán odaadott táncok ezek, a varázslat órája, ritka az, hogy így fogja valaki a nyelvet, szerencse vagy véletlen, de a legjobbkor kimondott szavak.
Megérkeztem, azt hiszem, az utcán most napsütés, friss levegő, zöld fák, sietve megyek két zacskó ruhával tisztítót keresve, fáradt és értelmetlenül ideges vagyok, gyakorlatias térképszerű vonalakként látom a várost, és akkor szembejön egy itteni nő sokkal nagyobb ruhás zsákokat cipelve, megállok, és olyan egyszerű lesz az egész, megfordulok, megyek utána, az előbb elrohantam egy kis beugró mellett, szép tiszta üzlet, mondom az eladónak, hogy tartsák szétválogatva a ruhákat szín szerint, úgy szoktuk, csak azt nem mondja, hogy igen, ez egy tisztító, nem bántódik meg, mosolygunk, bemegyek egy másik boltba, iskolások, napsütés, mindenki helyi, hát persze, itt laknak, élnek, minden elintézhető két kedves szóval, megnyugszom, hazamegyek.
Minden Argentínába látogató magyar tangós alaptörténete, kötelező toposza, állandó mesei fordulata az, ahogy először bejut egy táncestre, és leültetik az asztalához. És lehet, hogy elsőre szerencséje lesz, vagy másodikra, de kötelezően bekövetkezik egyszer, hogy leültetik hátra a negyedik sorba. A sötétbe, a mellékhelység mellé, a légkondi alá, a holdon túlra, a világ végére, a távolságot mint üveggolyót megkapod, óriás leszel, csak hunyd le kis szemed, mert szemezni innen a felkéréshez úgysem fogsz. A tudható végzet minket is utolér. Lecsukom a szemem a reménytelenségben, kinyitom. Homályos fények, zene, nők reménytelenül távol.
A videó „A 28 nap Buenos Airesben” blogról származik
Aztán, mintegy lázálomban, jönnek, sorakoznak fel légkondi alatt, a sötétben, a mellékhelység mellett, csillogó fekete szemű szakállas férfiak, hibátlan alakű nők, jönnek párban, jönnek egyedül, jönnek sorban, látom vagy látni vélem, az argentin tangó krémje, Javier Rodriguez, Carlos Copello, Noelia Hurtado, Moira Castellano, Lorena Ermocida, Ariadna Naveira, mintha sakkban Karpov, Kaszparov és Polgár Judit, fizikában Szilárd Leó és Marie Curie jönnének, aztán bejön Neumann János, Mariano Chicho Frumboli, és csönd lesz.A kinézetre félig indián, félig vaddisznó Chicho az általa képviselt nuevó tangót nem is táncolja, hanem teremti, görbül körülötte a tér, olyan ritmikai játékokat és megoldásokat talál, amelyek korábban senkinek nem jutottak volna eszébe, ezek azonban mostantól fogva léteznek, sőt igazából a tűz és a kerék feltalálásának idejére visszamenőlegesen is létezővé, sőt evidenciává válnak. Róla az ösztönös zseni képe ugyanúgy igaz, mint az, hogy a fejében rendkívül pontos rendszer működik, és ha bárhol megállítanák, pontra meg tudná mutatni, hogy öt és fél ütem múlva hol lesz a térben a lány lábfeje (ott kell lennie a zene miatt, mondta egyszer). Fejben kiintegráltam, mondta egyszer Neumann kollégái trükkös feladványára (milyen vastag a háromoldalú érme), az lehetett ilyen.
Bizonyos történetek folytatódnak. A szerelő megérkezik, megállapítja, hogy itt szerelési tevékenység elvégzése szükséges, vissza kell jönnie másnap. Várjuk. A szerelő nem jön, a szerelő Uruguayban van, jelenti be szállásadónk másnap úgy, mintha azt mondta volna, hogy a nap ma is lemegy, mi ez, ha nem tiszta mágikus realizmus, hát hol legyen a szerelő. Alapvetően a természetes megbocsátás az, ami működik ilyenkor – ha valahol valami gubanc van, sorba kell állni, mert nem találnak egy borítékot, várni kell, mert valaki más ügyét intézik, aztán végre megoldódik a dolgod, csak annyit szoktam mondani, todo funciona, minden működik, mosolygok, és ilyenkor rendkívül hálásak a megértésért, kinyílnak, és olyan könnyed és jó lesz minden. Ideges argentint én még nem láttam.
Negyven éve ebbe a klubba járunk, még két jegy, és enyém az asztal, tréfálkozik az argentin úr, és eszembe jut, hogy nem is lőttem annyira mellé azzal a csattogó lepkével. Tizennégy éves korom óta táncolok, mondja. Volt egy magyar főnököm, bizonyos Balla Aladár, négy nyelven beszélt, csodálatos ember volt. Először az első feleségemmel táncoltam, ő meghalt, később aztán azzal a nővel, akit itt látsz mellettem. Nézem, ahogy táncol. Teljesen érvényes a tánca mindenki mellett. Nincs harag a fiatalokkal. Ha úgy nézem, akár ugyanazokat a figurákat is megláthatom benne, csak negyven vagy akárhány évnyi patinával és ízzel. Na, ezt ezzel a ritmikával nem lehet megcsinálni. Ezt láttam Varga Attilától a Nagymező utcában majdnem napra pontosan két éve, ez mikor jöhetett át az óceánon. Ez Gavito figurája, csak valami hihetetlen gyengéd játékossággal. Ahogy az erdélyiek vagy a felvidékiek beszélnek magyarul, vagy ahogy egy skót mondja, az ő angoljában, hogy a hídon túl van, amit keresel, úgy táncol. Beszélgetünk. Hogy gondoltam-e, ilyen lesz Argentína. Mondom, hogy igen, néz csodálkozva. Ezt képzeltem el, illetve azt, hogy ilyen nem lesz biztosan, hogy itt ülök az öreg milongérókkal, és akkor eljön majd a pont, hogy elkezdünk tangószövegekről beszélni. El tango es una poesía que se baila, a tangó táncolt költészet, mondja, és mint a saját begyakorolt álmomban, kezdem az egyik kedvenc szövegemet, megkaptam az utolsó leveled, amelyben azt írod, azt tanácsolom, felejts el, és ahogy elakadok, azonnal mondja tovább, todo murió entre los dos, minden meghalt közöttünk.
Itt igazából be is lehetne fejezni a történetet, és utazhatnánk haza. A szemem előtt az óra számlapja, a varázslat órája múlóban. Hazafelé a női taxisofőr valami végtelen emberséggel és kedvességgel tesz ki, nem is értem, que estés bien, cuidate, minden jót, vigyázz magadra. Vigyázok.
Ne felejtsd el továbbolvasni Tamás írásait a facebookon, és követni a 28 nap Buenos Airesben oldalt! Írjatok nekik, biztassátok őket!
Alig merem leírni ilyen szuper írások után, hogy egyszer 2010-ben nekem is volt egy első BsAs.
